FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.A kamaszokon hirtelen úrrá lesz a metálláz, és mind epekedve várják az első fellépést. Mrs. Miller, a mindig aggodalmaskodó szülők egyesületének elnöke úgy véli, a metálmuzsika helyrehozhatatlanul megrontaná a nebulók lelkivilágát, Farnsworth polgármesternek viszont esze ágában sincs lefújni a tripla össznépi headbangelést. A városvezető egyszerű, ám logikus érvelése szerint ez Mill Basin egyetlen esélye arra, hogy felkerüljön az USA turisztikai térképére – eddig a jelentéktelenség homályában leledzett a település, de most talán a turnézó metálbandák Mekkájává vedlik át. A város elöljáróságai jelen vannak a Black Roses első koncertjének kezdetén, amely meghökkentően ártalmatlannak tűnik: a fiúk fehér hacukában andalító soft rockot prezentálnak, így aztán Millerék nyugodt szívvel hagyják magára a szórakozni vágyó ifjú közönséget.
Damiannek, a Black Roses énekesének még a szeme sem áll jól…
Nem csoda, hisz ilyen a valódi külseje!
Amint a felnőttek kiteszik a lábukat az épületből, a banda bőrszerkóra vált és a húrok közé csapva ontja a sátán igéjét. Másnap a diákok a szokásosnál is kezelhetetlenebbek az iskolában – a lányok különösen, még a korábban angyali Julie Windham is mintha eszét vesztette volna. Moorehouse tanár úr úgy véli, a metálmuzsikusok keze lehet a dologban, és balsejtelme a második koncert után igazolást nyer. A nebulók erről már pszichopata gyilkológépekként térnek haza: van, aki elüti az anyját a papa kocsijával; más az apját lövi agyon, sőt olyan lány is akad, aki a legjobb barátnője faterjára veti magát, és addig vonaglik az ölében, míg az öreg ki nem készül. Moorehouse-nak egyedül kell felvennie a harcot a kölyköket végül már testileg is démonná változtató sátáni energiával és megakadályoznia a harmadik koncertet.
„Íme, a bizonyíték, hogy a fémzene butít és romlásba dönt… Önök szerint normális ember rajzolgatna ilyet a szabadidejében?”
„Ha már nem váltunk a vas és az acél városává, legalább arra adjunk esélyt magunknak, hogy metálvárossá váljunk.”
Az 1980-as évek második felében lett úrrá az Egyesült Államok lakosságan az ország történetének egyik legfurcsább popkulturális őrülete, az úgynevezett sátáni pánik. A különféle családvédő, nagyrészt keresztény hátterű szervezetek hangadói a bulvármédia teljes támogatásával hirdették, hogy a korszak legnépszerűbb heavy metal zenekarai nyíltan vagy burkoltan − gondoljunk csak a lemezekre, amelyeken állítólag ördögi üzeneteket hallhatunk, ha visszafele játsszuk le őket – a pokol urát dicsőítik, és nem restek híveket toborozni a sátánnak gyanútlan és naiv tinédzser rajongóik közül. A sátáni pánik előidézői mindkét jelentős amerikai politikai oldalon képviseltették magukat: Tipper Gore − a később Bill Clinton mellett alelnöki pozíciót betöltő demokrata Al Gore felesége – bíróság elé citálta azokat a zenekarokat, amelyek szerinte károsan befolyásolták a tinik szellemi fejlődését alpári vagy okkultista dalszövegeikkel, Pat Robertson – a magyar tévénézők számára sem ismeretlen 700-as Klub dúsgazdag republikánus lelkipásztora – pedig többek között azzal a szentnek vélt céllal indult el az 1988-as az elnökválasztáson, hogy hatalomra kerülve útját állhassa a rock és egyéb kulturális vadhajtások luciferi törekvéseinek (erre végül nem került sor).
Ezt teszi a lányokkal a metál: kiragasztják a tükrükre az énekes fotóját…
… aztán furcsa dolgokat művelnek magukkal
Természetesen a B-kategóriás horrorfilmek készítői igen hamar meglátták a bankszámlahizlalási lehetőséget a sátáni pánik térnyerésében, így a 80-as évtizedben több, a közhangulatot tükröző trash remekművel ajándékoztak meg minket, amelyek közül az 1988-as Black Roses számít a leghírhedtebbnek. A rockzenét a maga bárgyú, ám roppant vicces módján és persze büszkén a sátán eszközének tituláló Black Roses-t egy régi vágású metálrajongó, John Fasano (1961. augusztus 24. – 2014. július 19.) rendezte. Fasano a filmdirigálás mellett fegyverszakértőként, halloweeni maszkok készítőjeként és grafikusként is dolgozott, a legtöbb pénzt pedig „szkriptdoktorként” kereste olyan filmek kapcsán, mint a Dredd bíró, a Tombstone – Halott város és a Die Hard – Az élet mindig drága: a szkriptdoktor az az illető, aki gyenge lábakon álló forgatókönyveket extra (és akár extrém) jelenetek és dialógusok megírásával turbóz fel.
Soft rocker bárányokból lesznek a…
… bőrszerkós metálfarkasok
John Fasano 1988-ban már rendelkezett némi tapasztalattal a rock és az okkult erők viszonyát illetően, ő rendezte ugyanis egy évvel korábban a Rock And Roll Nightmare című kanadai B-alapvetést, amelyben Thor, a közkedvelt testépítő metálénekes és Tritonz nevű csapata egy elhagyatott farmon küzd meg a pokol seregeivel, azaz a rockerek – élükön az arkangyalnak bizonyuló Thorral – ezúttal a jó oldalon állnak. A Rock And Roll Nightmare 52 ezer dollárból készült és 400 ezret hozott a James Glickenhaus (maga is tapasztalt zsánerfilmes direktor) vezette gyártó cég konyhájára, úgyhogy Glickenhaus örömében a bevétellel megegyező összeget adott Fasano következő filmjére, amelyet a minden bokorban sátánistát gyanító Tipper Gore és társai ihlettek. A faék egyszerűségű forgatókönyvet Fasano akkori barátnője, Cindy Sorrell ütötte össze két rántotta között, a Black Roses-ban garázdálkodó gumiszörnyek pedig egy olyan speciális effektusokat előállító csapat elmeszüleményei, amelynek a The Nesting című bordélyházi kísértetfilm rémségeit megvalósító Richard Alonzo is tagja volt.
„Úristen, Matthew! Mi történik velem?”
Moorhouse tanár úr csak magára számíthat a démonok elleni küzdelemben… és a teniszütőjére
Eredetileg Thor játszotta volna a Black Roses démonénekesét, de mivel aktmodell felesége, Cherry Bomb azt követelte, hogy ebben az esetben a produceri feladatokat is a férje lássa el, Fasano végül egy Broadway-színésznek, Sal Vivianónak adta a szerepet. A középsuli sátáni megszállottság áldozatául eső diákjait olyanok alakították, akik sokkal közelebb álltak életkor szempontjából a 30-hoz, mint a 18-hoz, de ez semmit sem von le eme elsőrangú fércmű bűnös élvezeti értékéből, sőt… A szereplőgárda egyetlen híresebb tagja az aggódó szülőközösség Tipper Gore-ról mintázott vezéralakját megformáló veterán Julie Adams volt, aki az 1954-es A fekete lagúna szörnye (Creature From The Black Lagoon) című klasszikus rémfilm hősnőjeként kultikus személynek minősül az USA-ban. A forgatás (elsősorban adókedvezményi okokból) a kanadai Hamiltonban zajlott, amely többek közt egy lebontás előtt álló elemi iskolát bocsátott a stáb rendelkezésére, hogy ott rendezzék be a szörnyek gimijét.
„Mondd csak, Tina: Nem akarsz inkább hazamenni? Sem a feleségem, sem a lányom nem örülne annak, ha így látna minket.”
A jobb sorsra érdemes Mr. Moorehouse és a pokolbéli dobos: John Martin és Carmine Appice
Nincs jó metálfilm jó kis metál soundtrack nélkül, ez utóbbin pedig a Black Roses esetében olyan lobonc-birtokosok működtek köre, mint a Lizzy Borden, a Bang Tango, a Tempest, a Hallow’s Eve és a King Kobra. A Black Roses tagjai leginkább a King Kobra dalaira „tátognak” a filmben – a kígyókompánia igazi supergroup-nak számított a 80-as években; alapítója a rockszakma ikonikus dobosa, Carmine Appice (Vanilla Fudge, Cactus, Beck, Bogert & Appice, Rod Stewart, Blue Murder) volt, aki egy igazi hangszálakrobatára tett szert Mark Free személyében. A King Kobra egykori (és az Unruly Child jelenlegi) frontembere a 90-es évek második felétől nőként határozza meg magát – immár Marcie Free néven tevékenykedik, a hangja viszont továbbra is olyan, mint régen (azaz férfias). Carmine Appice az egyetlen a soundtrack-et jegyző zenészek közül, aki szerepet kapott a filmben: ő alakítja a Black Roses dobosát, Vinny Apache-t (Carmine szintén világhírű dobos öccsét egyébként Vinnynek hívják).
Aki csípi a 80-s évek rockzenéjét, valamint súlyos, ám kellemes agykárosodást okozó B-horrorra vágyik a söre és szendvicsei mellé mondjuk egy haverokkal végigmarháskodott szombat estén, az keresve sem találhat megfelelőbbet a Black Roses-nál. Induljon hát a rockinvázió!
„Nem akarunk többé unalmas írókról tanulni, csakis a metál történetéről!”
Ráadás:
A King Kobra videoklipje 1985-ből
