Csavargás Solymár környékének kilátópontjai között

Kilátás a Zsíros-hegyről Pilisszentivánra, Pilisvörösvárra és a távoli Pilis gerincére

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Különböző okok miatt egészen vasárnapig tolódott az eheti túrám időpontja, ekkorra viszont már kristálytiszta kora tavaszi időt jósoltak a meteorológiai előrejelzések egy enyhe hidegfront után lassan enyhülő széllel és sok napsütéssel. Ez pedig azt jelenti, hogy érdemes lesz minél több kilátópontot felkeresni a túra folyamán, hiszen a csodálatos panorámák ilyen időjárás esetén szinte garantáltak! Egy darabig a Börzsöny turistatérképét nézegettem odahaza, keresve egy megfelelő, 20-25 kilométer hosszú, sok kilátópontot nyújtó útvonalat, aztán eszembe jutott, hogy régóta dédelgetett tervem egy nap alatt végigjárni a Solymár környéki kilátópontokat. Korábbi túráimon már többet felkerestem közülük, de most ellátogatnék olyan helyekre is, ahol még nem jártam sohasem.

Így aztán nem is indultam korán otthonról, csak a hétórás 250-es buszhoz sétáltam ki a megállójába, aztán Kelenföldön a 4-es metróra, a Kálvin téren pedig a 3-asra váltva háromnegyed nyolckor már Újpesten ácsorogtam a vasúti megállóban. Ha az esztergomi vasútvonalon utazom, akkor mindig a Nyugati pályaudvaron szoktam vonatra szállni, de onnan a zónázók indulnak csak, amelyek Pilisvörösvárig szinte sehol sem állnak meg, most viszont a Solymár és Pilisvörösvár közötti Szélhegy nevű megállóig terveztem az utazást, ott pedig csak a Rákos és Pilisvörösvár közötti személyvonatok állnak meg, ezért voltam kénytelen most Újpesten felszállni rá.

Nyolc után pár perccel léptem le egyedüliként a Stadler Flirtről a Szélhegy nevű megállóban, és ahogy a motorvonat kihúzott a peron mellől, már meg is pillantottam a Szél-hegy tetején álló kálvária stációit és a kereszteket. Már számtalanszor elmentem mellette a vonattal, ilyenkor mindig megcsodáltam a kopár tetőn álló kereszteket és arra gondoltam, vajon milyen kilátás nyílhat odafentről a környékre, de mindig más volt az úticélom, és kerülőt jelentett volna a felkeresése. Hát, most itt a lehetőség! Amíg arra vártam, hogy a GPS-em meghatározza a pontos helyzetemet, felfűztem szokás szerint a fényképezőgépem tokját a derékszíjamra, aztán amikor már 5 méteren belül becsülte a kütyü a helymeghatározás pontosságát, nulláztam a napi számlálóját és belevágtam a nagyjából húsz kilométeresre tervezett túrámba.

A peront magam mögött hagyva Solymár szélső házai felé ballagtam pár lépést, de a P+R parkoló sarkán már magam mögött is hagyva az aszfaltot ráfordultam a Szél-hegy oldalába felkapaszkodó Hold utca földútjára. Errefelé nincsenek felfestett turistajelzések, ezért is esett ki a kálvária mindig a túraútvonalaimból, de azért a Budai-hegység turistatérképe és a mobilomra telepített Locus turista navigáció offline térképe is pontosan mutatta az oda felvezető utat. Egy erdőfolt után zártkerti övezetet értem el a hegyoldalban, a telkek felett már jól láthatóak voltak a tetőn álló keresztek, de azért félig meg kellett kerülnöm a Szél-hegyet, mire megérkeztem a csúcsra felvezető Golgota utca kiágazásához.

Pontosan fél óra alatt értem fel a vasúti megállóból a keresztekhez, és persze azonnal körbepillantottam a köves hegytetőről. Habár a térképem szerint csak 241 méter magas a Szél-hegy, tehát alig ötven métert kapaszkodhattam a vonattól, mégis lenyűgöző körpanoráma nyílik innen! Alattam terült el Solymár és Pilisszentiván, északkelet felé a széles völgy túloldalán a Pilis gerincén lehetett végigpillantani, az ellenkező irányban pedig a Budai-hegység északi gerincének csúcsai voltak látótérben. A Nagy-szénást és a Zsíros-hegyet alaposabban is megnéztem, hiszen mindkettőt meg fogom még mászni a továbbiakban, aztán a még alacsonyan járó nap felé pillantva megcsodáltam a Hármashatár-hegyet és az ebből az irányból tényleg meredek oldalú csúcsnak látszó Csúcs-hegyet is.

Habár még csak kora reggel volt, de alig volt párás a levegő, bíztam abban, hogy kora délutánra, mire felérek az igazi hegyekre, elmúlik a reggeli fagy, ezt a kevés párát is felszívja majd a nap és tényleg kristálytiszta panorámák nyílnak majd odafentről! Persze körbefényképeztem a kilátást, még egy rövid videót is készítettem a mobilommal, aztán bejelentkezve a blog facebook oldalára fel is töltöttem oda azt. Egy kicsit még elnézelődtem a csúcson, aztán elindultam lefelé. A Golgota utcán visszaereszkedve a Hold utcára kiballagtam rajta egészen a Solymár és Pilisszentiván központjait összekötő főútig. Szerencsére volt kiépített járda a vasárnap reggel is eléggé forgalmas út mellett, így nem kellett az útpadkán sasszézgatnom a tőlem alig pár centire elhúzó autóktól, így értem el kilenc után néhány perccel a Csali Csárda parkolóját és pillantottam meg mögötte a Slötyit.

Habár a Wikipédia szerint a Slötyi név a német Schlamm, vagyis iszap szóból származik, de nagyon szépen kifejezi a víz mivoltát, mivel asszociálni lehet belőle a lötty és a lötyögés szóra is. Amúgy egy aranyos, a természetbe már rég belesimult bányatóról van szó, amelyet még a XX. század közepén használtak, ugyanis innen (és a környékbeli többi bányából) termelték ki azt a homokmennyiséget, amellyel aztán a zsíroshegyi szénbányák felhagyott tárnáit tömték be, amikor azokból már kibányászták a szenet.

Manapság a tavat a horgászok használják, de a parti sétányon is meg lehet kerülni azt. Ezt én is megtettem, néhány ponton leereszkedve róla a vízparti horgászhelyekhez. Állítólag a parti sétány hossza pontosan egy kilométer, így a kocogók ahányszor megkerülik, annyi kilométert tesznek meg. Én nem mértem meg a pontos hosszát, de tényleg nagyjából annyi lehet. A tavat teljesen megkerülve és a csárda parkolójába visszaérkezve aztán tovább ballagtam a főút szélén, amíg el nem értem a hegyek felé induló Jóreménység utcát.

Itt érkeztek meg szemből a sárga sáv turistajelzések és indultak el velem együtt az előttem tornyosuló Zsíros-hegy felé. Ennek megfelelően az utca is emelkedni kezdett alattam és már egy enyhe kaptatón értem el a legfelső házakat. Ösvényre váltva kapaszkodtam egy sort, aztán ismét egy keskeny aszfaltcsík fordult a lábam alá, ezen ereszkedtem le egy kis völgybe, az utolsó magányosan álló tanyához. Itt az út szélén pár autó meg tud állni a földes padkán, kirándulók szokták itthagyni a kocsijaikat, ha neki akarnak vágni a hegyek közé felvezető turistautaknak. Most épp egy háromfős család készült elő a kirándulásra, elkerültem őket és földútra térve ismét beléptem az erdőbe.

A pilisi piros sáv turistajelzés társult az eddig követett sárga sávhoz, együtt bújtam be velük a fa csapóajtón keresztül a Nagy-szénási Európa-diplomás fokozottan védett területre és indultam tovább a hegyek felé. Közben egyre hallottam a mögöttem jövő család beszélgetését, de bíztam abban, hogy én az útelágazásban a piros sáv jelzést választva, ők pedig a sárga sávot más-más utakon indulunk tovább, de ez nem jött össze. Az Antal-árok által nyújtott rövidebb, de meredekebb útvonal helyett ők is a Hosszú-árok lényegesen hosszabb útját választották velem együtt, és mivel a tempónk nagyon hasonló volt, pár percre megállva hagytam, hogy elhúzzanak mellettem és kialakuljon közöttünk egy nagyobb pufferzóna. Ebből is látható, hogy eléggé emberkerülő hangulatban voltam, de számomra fontos a túráim során az erdei csend élvezete is.

Aztán a kis társaság eléggé belassult, ahogy megkezdődött a komolyabb kaptató, de mivel én sokszor megálltam fényképezni, megmaradt közöttünk a távolság. Gyönyörű túraidő kerekedett késő délelőttre, a nap hétágra sütött, a kora reggeli enyhe fagy is gyorsan eltűnt, én pedig szinte éreztem, hogy a természet körülöttem már ugrásra készen várja a tavaszt. Hóvirágmező tűnt fel mellettem az út szélén, pár percre itt is megálltam fotózni, ezek lettek az idei év első hóvirágos fényképei! Később a Hosszú-árok emelkedője eléggé bekeményített, itt kerültem el a családot, akik megálltak egyet szusszanni a kaptató legmeredekebb részén.

Hirtelen lett vége az emelkedőnek és a turistaösvény egy hajtűkanyarral kifordult a volt Nagyszénási turistaház emlékfalához. Ezen a túrámon két, a szocializmus idején elpusztult turistaházat is érinteni fogok, de már többször írtam róluk a blogon, most nem szeretném ismételni magam. Aki kíváncsi a múltjukra, ebben a posztomban többet is olvashat róluk. Most csak lefényképeztem az emlékkövet, meg a mementóként meghagyott falak előtt álló esőbeálló fa bodegáját, aztán nekiindultam a piros sáv jelzéseket követve Nagy-szénásra felvezető kaptató utolsó métereinek. Gyorsan kiértem a fák közül a kopár hegyoldalba, aztán felkapaszkodtam egészen a gerincig. A piros sáv jelzések itt azonnal ereszkedni kezdenek a gerinc másik oldalában, de innen már látható a csúcs, tetején a fakereszttel. Felsétáltam hát oda.

A Nagy-szénás a Budai-hegység talán legszebb természetes kilátópontja, ráadásul az 550 méteres magasságával az egyik legmagasabb is. Innen éppúgy belátható szinte a teljes Pilis, mint a Szél-hegyről, de persze jóval magasabbról és már látjuk a Budai-hegység csúcsait is. Egyébként már sokszor jártam itt fent, de csak nemrégiben vettem észre, hogy még az Esztergomi Bazilika is látható innen! Szóval ez is egy olyan hely, amelyet érdemes felkeresni!

A Nagy-szénás ismert kilátópont, most is egymás után érkeztek ide a kirándulók, túrázók, nem is maradtam sokáig, indultam tovább, de egy rövidebb szakaszon most is jelzetlen ösvényen. A Nagy-szénás nem csupán egyetlen csúcs, kisebb tetők egész sora veszi körül és most ezeket is szerettem volna megnézni. Így aztán egy nagy ívben még két alacsonyabb dombtetőre is átkerültem, persze ezekről is alapvetően pont ugyanazt lehetett látni, mint a legmagasabb csúcsról, de ha már itt vannak, miért ne néznék körül ezeken is? Végül egy kitaposott nyomon leereszkedtem az Országos Kéktúra kék sáv jelzéseinek sétányszerű gyalogútjára.

Most a Nagy-szénás és a Zsíros-hegy közötti gerincen jártam az erdőben, de persze itt is van egy kilátópont, amely már ismerős volt a korábbi útjaimról. Egy jelzetlen ösvény vezet el az amúgy szépen kiépített helyre, még ismertető táblákat is raktak ki ide a legutóbbi ittjártam óra! A lényeg, hogy innen már látni lehet a Zsíros-hegy sziklás oldalát, az lesz a legközelebbi kilátópont, amelyet felkeresek az utamon. A korábban már látott családdal a Nagy-szénáson éppen elkerültük egymást, de itt újra összefutottunk, váltottunk pár szót, így derült ki, hogy ők majd az Antal-árkon keresztül mennek vissza az autójukhoz. Ekkor láttam őket utoljára.

Továbbindulva éppen útba esett a volt szénbányák homokszállító csillesorának mementóként meghagyott pár oszlopa. Hogy minek kell a szénbányába homok, azt már leírtam a Slötyi kapcsán, a lényeg az, hogy a tó helyén fekvő bányából ezen a csillesoron hordták fel a hegyre a homokot a már rég megszűnt bányajáratokhoz. Egészen addig lehet követni az oszlopokat, amíg el nem érik a Zsíros-hegy meredeken leszakadó északi peremét, itt is volt régebben a kilátópont, húsz éve még jól látszott innen Pilisszentiván és a Slötyi, de azóta a fák már jórészt benőtték a panorámát.

A volt csillesortól csak néhány perces séta egy másik romos turistaház, a zsíroshegyi. Már erről is írtam korábban, például a fentebb már belinkelt posztomban is, ahhoz csak annyit tennék hozzá, hogy pár éve úgy nézett ki, hogy a solymári önkormányzat megmenti, pontosabban újra felépíti a házat, akkor ki is tisztították a területet, de mostanra a volt turistaház még álló falait újra visszavette magának a természet és benőtték a falakat a kúszónövények.

A lényeg azonban, hogy épp a romos ház telke mögött indul a kék háromszög jelzés ösvénye a Zsíros-hegy legismertebb kilátópontjához, a gerincből előreugró sziklás csúcsra. Szellős feketefenyvesen keresztül vezet a turistaút a sziklára, a tetejéről széles panoráma nyílik a Pilisvörösvári-medencére és a Pilis vonulatára. Itt is érdemes megállni és elnézelődni pár percig, bár a mostani kilátás már csak a maradéka annak, amely húsz éve nyílt innen! Sajnos, itt is egyre nő a csúcs alatti fenyves, még néhány év és eltűnik ez a kilátás is. Azért beteszek erről is panorámaképet, ezt több mint tíz éve készítettem ugyanerről a pontról.

Kilátás a Zsíros-hegyről. A kép készítése óta már megnőttek a csúcs alatti fák. A képre kattintva nyílik meg külön ablakban a 3500 pixel széles panorámakép.

 A kék háromszög jelzés gyalogútjából ágazik ki egy jelzetlen ösvény, amelyet a Locus térképe is jelzett, végén egy másik kilátóponttal, el is ballagtam odáig, de mára ezt a kilátópontot is benőtték a fák, már szinte semmit sem lehet látni onnan. Érdekes az a hely is, ahová a szintén a kék háromszög ösvényéből kiágazó kék emlékmű jelzések vezetnek. Még jelzi a Budai-hegység turistatérképe (és a Locus térképe is) a Kauzál emlékművet, de mára már csak egy kőhalam maradt belőle a fák között egy csöppnyi tisztáson.

De ki is volt ez a teljes nevén Kauzál Istvánnak nevezett illető? Még a két világháború között a Magyar Turista Egyesületben a Péntekiek asztala nevű társaságnak volt az elnöke és az ő ötletére építették fel a Zsíroshegyi turistaházat 1928-ban, amelynek a romjait épp az imént láttam már a kék háromszög jelzésű turistaút kezdetén. Állítólag az emlékmű kőhalmát a turistaház falainak köveiből építették annak pusztulása után.

A volt turistaház dzsindzsás telkéhez visszatérve már lefelé vezetett az utam, a zöld sáv jelzéseket követve indultam el Solymár irányába. Ez az út végig az erdőben vezet, de érdemes róla egy kitérőt tenni az Ördöglyuk-barlanghoz és a mellette lévő kilátópontokhoz! A barlanghoz a zöld omega jelzés szűk ösvénye vezet ki, de maga a barlang le van zárva, nem látogatható. A Zsíros-hegyet alkotó mészkőben kialakult járatrendszer eddig feltárt hossza 5550 méter és a bejáratától mérve a legalsó pontja 78 méterrel lejjebb van. A barlang szája előtti kilátópontnak a sorsa hasonló, mint a feljebb már leírt pontoké: lassan megnőnek előtte a fák, amelyek aztán elzárják a kilátást. Ilyenkor télidőben, a kopár ágak között még szép a kilátás, de ebből nyárra már nem sok marad.

Azonban a barlang előtt néhány tucat lépéssel egy jelzetlen ösvény indul, amelyen elérhetünk két másik kilátópontot! Az elsőről szép panoráma nyílik Pilisszentiván felé és innen látjuk meg azt is, hogy tulajdonképpen egy hatalmas, már régen felhagyott kőfejtő felső peremén állunk. A barlang szájánál is és a kőfejtő peremén is masszívnak tűnő fakorlátok védenek egyébként a leesés ellen.

Ha továbbindulunk a jelzetlen ösvényen, egy újabb kilátópontot érünk el, innen Solymár irányába tudunk letekinteni a sziklákról. Erről a pontról már nem volt érdemes visszakerülnöm a zöld omega jelzések ösvényére, ezért egy, a Locus által mutatott jelzetlen ösvényen ballagtam le a zöld sáv jelzések széles gyalogútjára és értem el rajta negyed óra alatt Solymár Zsíros-hegyre felkapaszkodó házainak felső peremét. A Törökkút utcán indultam el lefelé a központ felé, és innen is szép volt a kilátás a település házaira, még a Csillaghegy melletti Róka-hegyet is látni lehetett a távolban!

A római katolikus templom előtti kis park egyik napsütötte padján ebédeltem meg és lebzseltem még pár percet a melengető kora délutáni napsütésben. Még egy kilátópontot azonban fel szerettem volna keresni, ezért aztán kettő felé összekaptam magam és továbbindultam a zöld sáv jelzéseket követve. Az egész városkán át kellett vágnom, hogy aztán megérkezzek a solymári Mátyás-domb tövébe, ahonnan már látni lehetett a tetőn álló hajdani vár falait. A zöld sáv jelzések egy földúton vezetnek el a domb lábánál, egy rövid, de meredek úton lehet felkapaszkodni a várkapuhoz a zöld rom jelzéseket követve.

A vár télen nincs nyitva, idén is csak március 15-én fog nyitni, de azért nem kell nagyon megerőltetnie magát annak, aki ilyenkor is szeretne bejutni a várba! Egyrészt egy-két helyen át lehet mászni az alacsony falakon is, de hátra kerülve az őrtorony mögé át lehet lépni-bújni a fakorlátokon is. A várat még a XIV. században építtette magának a Lackfi család, később tulajdonosa volt Mátyás király törvénytelen fia, Corvin János is és a török időkben semmisült meg Buda eleste után. A falak maradványait a XVII. században betelepülő németajkú lakosság elhordta a házaik építéséhez, de annyira, hogy száz évvel később a várból semmi sem maradt, el is feledkeztek róla.

A lapos tetejű domb régészeti feltárása a XX. század első felében kezdődött, majd 2006-ra építették vissza részlegesen a falakat és ácsolták össze a faszerkezetű őrtornyot, amely alakjában hasonlít az eredetileg itt állt vártoronyhoz. Érdemes felkapaszkodni a torony kicsit nyikorgó falépcsőin, ugyanis az innen nyíló panoráma is nagyon szép! Tulajdonképpen itt szinte ugyanazt lehet látni, mint a Szél-hegyről, ugyanis egy nagy kört téve a hegyek között gyakorlatilag visszaértem oda, ahonnan elindultam. A vár alig több mint két kilométerre áll a Szél-hegytől!

Persze itt is elnézelődtem, körbefényképeztem mindent, aztán háromnegyed három felé elindultam a solymári vasútállomásra. A Mátyás-domb tövéből a zöld négyzet jelzéseket követve értem el pár perc alatt a hatalmas P+R parkolót és azon átvágva a peronokat. Épp volt még annyi időm, hogy a GPS-t kikapcsoljam és a fényképezőgépem elsüllyesszem a hátizsákomba, már jött is Esztergom felől a zónázó. Fél ötre értem haza.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!