Séta a Hármashatár-hegy környékének kilátópontjai között

Kilátás a Hármashatár-hegy sziklás északi oldalcsúcsáról

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Különböző okok miatt egyre csak csúszott a heti túrám időpontja, végül szombatra terveztem be a szokásos erdőjárást, de ekkor viszont eszembe jutott, hogy ezen a napon lesz az idei Kéktúrázás Napja, és biztos voltam abban, hogy tömegek fognak felbukkanni az Országos Kéktúra útvonalán és a szűkebb környezetében. Márpedig most a Hármashatár-hegy és környéke kilátópontjait terveztem végigjárni – amely csúcsot a kéktúra is érinti – és mivel nem rajongok azért, hogy népes csapatokba verődött emberekkel gyalogoljak az erdőben, inkább eltoltam még egy nappal az időpontot. Így hát vasárnap reggel indultam útnak, viszont ekkorra már elmúlt az egész hétre jellemző napos időjárás, borult időt jósoltak szinte az egész napra.

Na, nem baj, több is veszett Mohácsnál, mindenesetre abban azért bíztam, hogy legalább a levegő nem lesz párás és élvezhetőek lesznek a kilátások! Nem indultam korán otthonról, csak fél hét előtt pár perccel léptem ki a lakásunk ajtaján, de fél órával később már így is a Széll Kálmán téren voltam és mivel csak éppen akkor kezdett világosodni a borult ég alatt, kicsit sétálgattam a téren. Csak negyed nyolc előtt szálltam fel egy Hűvösvölgy felé továbbinduló 56-os tujára, hogy aztán alig tíz perc múlva már a villamos Nagyhíd nevű megállója előtt készülődjek a leszállásra.

Már reggeli fényben kapcsoltam be a GPS-em és fűztem fel a fényképezőgépem tokját a derékszíjamra a megálló peronján, alaposan megbámultam az Ördög-árok völgyének túlsó oldalán álló Apáthy-sziklát, túrám első kilátópontját, aztán nem is szüttyögtem sokáig, még fél nyolc előtt útnak indultam. Leereszkedtem a villamosmegálló peronjáról egy lépcsősoron az alatta futó Zuhatag sor aszfaltcsíkjára és most töviről hegyire végigmustráltam a villamosmegállónak is nevet adó hidat. A völgy oldalában futó villamossínek alatt egy aluljáróban vezették át a Zuhatag sorba torkolló Zsemlye utcát, a villamos pedig pont ezen a hídon áll meg. Érdekes építészeti megoldás, annyi szent!

A zöld sáv turistajelzéseket követtem utamnak ezen szakaszán, kereszteztem az Ördög-árok most is csontszáraz, óriási, kikövezett medrét, aztán átkeltem a Pasaréti út zebráján és a Battai lépcsőn, később a Battai útra térve vágtam bele az Apáthy-sziklára felvezető kaptató érdemi részébe. A hegyoldalban szintező Csalán utcán egy kis időre eltűnt az emelkedés, hogy aztán ismét folytatódjon a hosszú Nagybányai lépcsőn. Alaposan kifulladtam, mire folyamatosan a házak között ballagva felértem a fennsík peremére. Azonnal balra fordultam az itt kezdődő gyalogútra és elindultam nyugat felé közvetlenül a meredeken leszakadó sziklák tetején.

Pár éve még erdős terület volt a Vaskapu-hegy platójának ez az oldala, de nemrég elkészült az a jókora telken álló hatalmas, de csak négy lakásból álló társasház, amelyről egy korábbi túrám kapcsán tavaly szóltam már itt a blogon. Már akkor is morgolódtam azon, hogy a kockaszerű új ház erődítményhez hasonló kerítése mellett csak annyi helyet hagytak, hogy az alig lépésnyi széles turistaút éppen elfér még a hegy peremén, ez persze mostanra sem változott, viszont hála istennek, a kilátás sem, amely a hegyoldalból kiugró Apáthy-szikla tetejéről nyílik!

A dolomitszirt északnyugattól délkeletig kínál csodálatos félköríves panorámát. Jobbra tekintve a Vadaskerti-hegy és a Nagy-Hárs-hegy között feltűnik Hűvösvölgy, velünk szemben a János-hegyre és a Normafa hosszú gerincére látunk rá, miközben alattunk terül el a völgyben Pasarét legmagasabban fekvő része. Bal felé tekintve végiglátunk Pasarét völgyén, a távolban még a Gellérthegyet is megpillanthatjuk. Ezért a kilátásért bizony megéri felkapaszkodni ide! Most is lecövekeltem vagy tíz percre a szikla tetején, fényképeztem, még egy rövid videót is készítettem a mobilommal, amelyet aztán azon nyomban fel is töltöttem a blog facebook oldalára. Csak nyolc előtt pár perccel indultam tovább, de akkor sem kapkodtam el a dolgot, hiszen ezt a napot inkább a nézelődésre szántam rá, nem pedig arra, hogy minél nagyobb távot járhassak le.

A zöld sáv jelzés turistaútja a fennsík pereme alatt járja körbe észak felől a Vaskapu-hegyet, persze végig az erdőben haladva. Megálltam egy percre a Kőkapu sziklájánál is, lefényképeztem a dolomitsziklába a víz által oldott embermagas átjáróbarlangot, de most nem kapaszkodtam fel hozzá az alaposan kijárt gyalogösvényen, inkább tovább ballagtam a turistaúton, negyed kilenc felé érve el a Törökvészi utat. Kereszteztem az aszfaltcsíkot a rövid erdei szakaszán, aztán belevágtam a Látó-hegyre (régies nevén Gugger-hegyre) felvezető meredek kaptatóba.

Egy darabig a szélső kertes házak kerítése mellett kapaszkodtam, aztán a lakott területet magam mögött hagyva már ismét a fák között emelkedett alattam a széles turistaút. Ez a murvás sétány a Látó-hegy fennsíkjának peremén álló Árpád kilátóval együtt épült meg 1929-ben, tulajdonképpen ez a legrövidebb út, amelyen a városból meg lehet közelíteni azt. És itt kikerülhetetlen Glück Frigyes budapesti szállodatulajdonos, lokálpatrióta neve, aki a XX. század elején rengeteget tett a város turizmusának fejlesztéséért, az ő ötlete volt a János-hegy tetején álló Erzsébet kilátó építésén kívül az Árpád kilátó és a róla elnevezett Glück Frigyes sétány létrehozása is, amely összeköti Hűvösvölgyet és a Szép-völgyet az Árpád kilátó érintésével. Tulajdonképpen az az út, amelyen felkapaszkodom a kilátóhoz, a Glück Frigyes sétány egy rövidebb oldalága.

A meredek kapaszkodó a vége felé megenyhült, aztán csak felértem egy terméskőből épült kapun keresztül a Látó-hegy fennsíkjának peremére, az Árpád kilátóhoz. Persze azonnal kisétáltam a nyitott teraszra és megbámultam Budapest eléggé párás panorámáját. Talán nem is lehet már panorámának nevezni, hiszen eléggé beszűkült az utóbbi évtizedekben a kilátó mellett felnövekvő fák és sajnos a hegyoldalban egyre magasabbra kúszó házak miatt is. Szóval inkább kilátásnak nevezném, de ez pont a legtöbbet mutató irányba nyílik, a Belváros felé.

A lombkoronák ablakán keresztül balra éppen rálátunk a Dunára és a rajta átívelő hidakra a Lánchídtól az Erzsébet hídon, a Szabadság hídon és a Petőfi hídon át egészen a távoli Lágymányosi hídig. Látjuk középen a Várat is, a Halászbástya legmagasabb tornya épp a Lánchíd egy kis részletét takarja ki, de rálátunk a palotára és a Mátyás templom tornyára is. A Vár mögött a Gellért-hegy tömbje áll és jobbra a budai hegyek is feltűnnek, igaz, csak a Dunához legközelebbi tagjai, vagyis a Sas-hegy és a Kis-Sváb-hegy. Persze, ahogy a teraszon sétálgatunk, kicsit mindig változik a fák közötti ablakon keresztül kilátás, így összességében a Parlamenttől a Széchenyi-hegyig gyönyörködhetünk a városra nyíló kilátásban.

Pár percig csak magányosan csodáltam a tájat, de aztán egy zajos kirándulócsoport érkezett a Szép-völgy felől, ezért inkább otthagytam a teraszt és a kilátó mögött álló pihenőpadok egyikére telepedtem le tízóraizni. Megettem az egyik sajtos kiflim, ittam rá a szörpömből, a végén pedig még ejtőztem egy kicsit, mielőtt továbbindultam volna. Háromnegyed kilenc felé untam meg a lebzselést és folytattam az utam a Glück Frigyes sétányon. A széles murvás gyalogút egy hatalmas ómega kanyarral éri el a kilátót, most balra indultam el rajta, aztán a hurok keskeny nyakánál alig pár lépésnyire ballagtam el az út másik ágától. Néhány perc után már el is értem a Látó-hegy nagy tisztását.

Itt hagytam magam mögött a zöld sáv és a kilátónál hozzá csatlakozott Országos Kéktúra kék sáv jelzéseit és a rét bal szélét éppen érintve a zöld körtúrával jelzett sétányon ballagtam tovább. Negyedórás kényelmes séta végén értem el a Madarász-tisztás rétjét, ennek a sarkánál tértem le a jelzett útról, hogy rövid kitérőt tegyek a Kecske-hegy kőfejtőjébe. Mára már eléggé beerdősült a hajdani dolomitbánya udvara, de még jól lehet látni a sziklakatlan falait. Köszöntem annak a hajléktalannak, aki épp az érkezésemkor bújt elő a sziklafal aljához tapasztott lécekből és fóliáktól összekókányolt odújából, aztán gyorsan fényképeztem párat és visszagyalogoltam a tisztásra.

A zöld körtúra jelzésen továbbindulva kerestem a Kecske-hegy kilátópontjára kivezető ösvényt, de egy, az őszi avarban éppen csak látható nyomon kívül semmit sem találtam, viszont pár tucatnyi lépés után rábukkantam a hegyre felvezető gyalogút visszatérő ágára, így hát ezen a meredeken kaptató ösvényen másztam meg a Kecske-hegyet és értem el egy pici ereszkedéssel a sziklás kilátópontját. Innen nyugat felé nyílik kilátás a János-hegyre és a Nagy-Hárs-hegyre, láthatjuk Pasarét felső végét is, de ha jobbra tekintünk, feltűnik már a Vadaskerti-hegy és egészen jobbra a vitorlázó-repülőtér füves mezejének sarka is. Arra indulok majd tovább.

Eltalpaltam az ösvényen a hegytető tisztására és az egyszerű fakereszt mellett kisétáltam a rét meredeken leszakadó keleti peremére a fakorlátokhoz. Régebben még le lehetett látni innen a kőfejtő udvarára, vagyis oda, ahol épp az imént jártam, de mostanra már annyira megnőttek a fák, hogy gyakorlatilag elzárnak mindenféle kilátást. No de sebaj, induljunk tovább! Végül is itt a tetőn megtaláltam a sétányra visszavezető ösvény másik ágát és lekocogtam a lejtőjén a zöld körtúra jelzés sétányáig. Éppen azon a halvány nyomon értem vissza, amelyet pár perccel korábban már alaposan megnéztem.

Fél tízre értem le a Határ-nyereg ritkított erdejébe, a turistaút csomópontba. Itt ismét találkoztam az Országos Kéktúra útvonalával, a kék sáv és a hozzájuk csapódó sárga sáv jelzéseket követve baktattam fel pár perc alatt a Vadaskerti-hegy és a Homok-hegy közötti nyeregbe, a Mátyás király vadasparkjának emléket állító beton obeliszkhez.

Épp próbáltam megtalálni azt az irányt, ahonnan a legjobb képet készíthettem volna az oszlopról, amikor egy nálam néhány évvel fiatalabb pár érkezett a Glück Frigyes sétányon Hűvösvölgy felől. Megálltak előttem, a férfi alaposan végigmért (vajon mit láthat rajtam olyan különlegest?), aztán a nevemen szólított. Csapnivaló az arcmemóriám és ráadásul egyre rosszabb, ahogy öregszem, de egyikük sem tűnt ismerősnek. Hát persze, a pólóm! Reggel pont egy olyat kaptam magamra otthon, amelyet a munkahelyemről hoztam haza két hónapja, amikor nyugdíjba vonultam, annak a mellrészébe van bal oldalon belehímezve a nevem, jobbra meg a volt munkahelyem logója!

Aztán kiderült, hogy kéktúráznak is (már csak a „keleti végek”, a Bükktől a Zempléni-hegységig vezető rész hiányzik az Országos Kéktúra teljesítésükből) és ismerik a már több mint húsz éves, speciálisan kéktúrázóknak szóló honlapom és ezt a blogot is. Persze mindkettőn ott a nevem, sőt, a fényképem is. Pár percig elbeszélgettünk, említették, hogy előző nap, szombaton Piliscsaba környékén túráztak, és rengeteg túrázóval találkoztak, de nem tudták hová tenni az erdőben csatangoló zajos csapatokat. Hát persze, a Kéktúrázás Napja! De jó, hogy ma jöttem ki az erdőbe, hiszen ők az első túrázók a reggeli kutyasétáltatókon kívül, akikkel az utamon összefutottam!

Pár perc múlva elbúcsúztunk egymástól és miután folytatták az útjukat, tovább birkóztam azzal, hogy megtaláljam a Vadaskerti emlékmű legjobb nézőpontját. Egy ideig elmolyoltam a fotókkal, aztán ráfordultam az oszlop mellett a Homok-hegy (amely inkább csak egy dombocska) tetejére vezető kanyargós ösvényre és a II. Világháborús bunker romjai mellett elhaladva megmásztam ezt a dombot is. A hegytető tisztásán pedig nem csak a párás panoráma tűnt fel előttem, hanem az imént látott házaspár is.

Az Árpád kilátónál még bágyadtan sütött a nap, de mostanra már teljesen elbújt a zárt felhőzet mögé, ráadásul mintha párásabbá is vált volna a levegő. Körbepillantva sorra vettük a repülőtér füves mezejét szegélyező hegyeket: balra a Vadaskerti-hegy széles, erdős háta terült el, velünk szemben a Remete-hegy, Felső-Patak-hegy, Kálvária-hegy, Csúcs-hegy vonulat tetői sorjáztak, de jobbra feltűnt az Újlaki-hegy sziklás orma is. Az lesz majd a következő, felkeresendő kilátópontom!

Újra elbúcsúztunk egymástól és én visszaindultam a Határ-nyeregbe, hogy aztán onnan kapaszkodhassak fel a sárga sáv jelzéseket követve az Újlaki-hegy ormára. Az odáig vezető kaptató első része pokoli meredek, ezt már sok év alatt kitapasztaltam. Lihegve, levegő után kapkodva értem fel rajta a Kecske-hegy platójára, a Szépvölgyi út végére, innen már csak szolidan emelkedett alattam tovább a turistaút. Csak az Újlaki-hegy csúcsára vezető emelkedő vége volt még egy cseppet meredek, de ez már csak kismiska volt az előzőekhez képest.

Fenn ugyanaz a panoráma fogadott, mint a Homok-hegyről, de persze most már vagy száz méterrel magasabbról tekinthettem széjjel! Innen pillantottam meg a felszálláshoz készülődő siklóernyősöket is. Pár percig figyelgettem őket, próbálgatták a felszállást, de úgy vettem észre, hogy bár szépen kifeszültek az ernyők, de nem volt eléggé erős a délnyugati légáramlat és nem tudta felemelni őket. Indultam is tovább egy rövid pihenő után.

Ereszkedtem egy keveset a csúcs másik oldalán, aztán egy kellemes erdei sétával felkapaszkodtam a Budai-hegység északi gerincére, a Virágos-nyeregbe. Átvágtam a most éppen nem virágos réten (az őszi kikericsek elnyíltak még szeptemberben), aztán újra rátértem a zöld sáv jelzések útvonalára, amelyet még az Árpád kilátó után hagytam el és a Guckler Károly sétányon folytattam az utam a Hármashatár-hegy oldalában.

A hegyoldalban szintező sétányon hamarosan már a Guckler szikla tövében álltam, a főerdőmester nevét megörökítő márványtábla alatt. Na, ha már ennyit emlegettem a nevét, most már szólnék róla néhány szót! Guckler Károly a XIX-XX. század fordulóján sokat tett a Hármashatár-hegy hosszan elnyúló gerincének visszaerdősítéséért és ő építtette azt a pompás sétányt is, amelyen most járok. Ez az út gyakorlatilag szintben vezet végig a hosszú gerinc északkeleti oldalában és már több pontjára is építettek kilátókat, most értem el a sziklától továbbindulva az elsőt, a hegyoldal fái közül kinyúló fakorlátos teraszt.

Óbuda északi részére, Csillaghegyre és Békásmegyerre nyílik a teraszról kilátás, megálltam itt is néhány percre, hogy megcsodálhassam a panorámát és pár fényképet is készíthessek. Mostanra az időjárás is megemberelte magát, felszállt a reggeli pára és kitisztult kicsit a levegő, habár az ég továbbra is felhős maradt. Elővettem a messzelátóm is, azzal is körülnéztem, bár a terasz építésekor felszereltek a korlátjára pár fixen beirányított kis távcsövet is, de mára már csak a csövek maradtak meg, a lencsék már régen eltűntek belőlük.

A Nagy-Farkas-torok turistaút elágazása után már a zöld kereszt jelzések vezettek tovább a Guckler Károly sétányon, ezeket követve értem el a következő kilátóteraszt, amely az előző köppentett másolata volt. Innen Óbuda központjára, a lakótelepre és az Árpád hídra nyílt pompás kilátás, ezt is alaposan megbámultam és csak dél felé indultam tovább. Van még egy kilátópont ezen az úton – ez a legrégibb, kőből épült terasz –, de innen már nincs kilátás, a fák teljesen benőtték azt.

Hamarosan kiértem a Hármashatár-hegy csúcsára vezető keskeny aszfaltúthoz, kereszteztem és a túlsó oldalán, a fák között vezető széles gyalogútra tértem rá. Ezen kapaszkodik fel az Országos Kéktúra is a hegytetőre, ezen másztam meg most én is. Fenn csúcson persze első dolgom volt a Guckler Károly kilátópont felkeresése. A faalkotmányt egy II. Világháborús légvédelmi állás vasbeton falaira építették, szép is, meg jó is, egy hibája van csak: nem építették eléggé magasra, így aztán a mellette álló facsoportok miatt nincs teljes körpanoráma. De ami van, az tényleg nagyon szép!

Innen is látszik Budapest és szinte a teljes város panorámájában gyönyörködhetünk innen. Ugyanúgy észak felől látunk végig hosszában a Dunán, mint az Árpád kilátóból, de persze jóval szélesebb a kilátás, mint ami onnan nyílt. Lelátunk Óbudára, Csillaghegyre, még a Pilis és a Visegrádi-hegység csúcsai is feltűnnek a távolban. Elnézelődtem innen is sokáig, csak háromnegyed egy felé indultam tovább.

Sajnos az épített kilátópontról nem nyílik nyugat felé kilátás, de ezt bepótolhatjuk, ha kiballagunk a Hármashatár-hegy északi ormára, ahonnan pont abban az irányban tekinthetünk le. Erről a pontról készült a poszt címképe is, ha már feljövünk a hegyre, nem érdemes ezt sem kihagyni. A kilátóponttól továbbindulva már gyorsan leértem a kéktúra útvonalán a Virágos-nyereg rétjére, ahol korábban már jártam. Itt viszont döntenem kellett, hogy merre is induljak tovább?

A keresztező kék kereszt jelzéseket követve mehettem kelet felé Óbuda és nyugat felé Pesthidegkút irányába is. Mindkét útvonalon nagyjából fél óra alatt érhettem volna el valamilyen buszmegállót, előkaptam hát a telefonom és megnéztem rajta, melyik irányba indulva csíphetek el korábban egy járatot. A menetrendek szerint épp fél órám volt, hogy az óbudai oldalon, az Erdőalja utcában elkaphassak egy 137-es buszt. Előszedtem a térképet is és csekkoltam a távolságot: nem egészen két kilométerre voltam a buszfordulótól. Éppen időre érkezhetek oda, gyerünk hát!

A nyeregből egy széles földút indult lefelé, de a kék kereszt jelzések kitartóan 20-30 lépésnyire vezettek tőle egy gyalogúton a fák között. Végig lejtett az utam, alaposan kilépve rajta negyedóra alatt leértem rajta az aszfaltozott Erdőalja utca felső végére, azon pedig tíz perc múlva már a buszmegállóban voltam. Mire kikapcsoltam a GPS-t, levettem a fényképezőgép tokját az övemről és eltettem mindent a hátizsákba, már jött is busz. Leérve a Vörösvári úthoz szerencsém volt, épp megcsíptem egy, a végállomásról induló 41-es tuját, Budafokon is röptében kaptam el egy 250-es buszt, így egy óra alatt haza is értem.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!